Kegyetlen hangszer...viszont nagyon jól lehet vele fájdalmat, dühöt, szenvedést, csalódást és még sok minden mást is kezelni! Ezért is kezdtem el dobolni majd 3 évvel ezelőtt...fölfelé török. Mert hát, "a zene a csendhez legközelebbi állapot, ami kifejezi a kifejezhetetlent!"

ö

Nem mertem elmondani neked azt sem, hogy mi történt velem az életemben és arra sem tudlak megkérni, hogy mesélj magadról. Ezt sajnálom a legjobban, mert nagyon szerettem volna megismerni az életedet. Olyanok voltunk mi ketten, mintha valaki megátkozott volna minket, hogy sohase lehessünk boldogok. /Moldova György/

2 év távlatban...

Hol is kezdjem? Talán ott, ahol a legegyszerűbb: az elején. 2 és fél éve már annak, hogy elveszítettem magam mellől egy, a személyemre nagyon nagy bélyeget nyomott embert. Szereti az ember azt mondani egy ilyen eset után, hogy majd átvészelem: nekem a mai napig nem sikerült. Bevallom, nem is nagyon küzdök!
Barbival mind a ketten 1992. március 19-én láttuk meg a napvilágot. Anyáink egymás mellett feküdtek a kórházban és összebarátkoztak. Nekünk kettőnknek mégis majd 16 évet kellett arra várnunk, hogy egyáltalán megismerjük egymást. Kezdetben azt sem tudtam, ki lehet ez a lány, míg édesanyám fel nem világosított. Elkezdődött az ismerkedés, az elvesztegetett évek pótlása és hát, ahogy ez a mesékben, vagy romantikus filmekben szokott lenni egymásba szerettünk. Majd egy éven keresztül tartott ez a románc - ha ugyan románcnak lehet nevezni két 16 éves gyerek szerelmét - ami végül, - mint nagyon sok esetben minden kapcsolat - romlásnak indult. Az elválásunk nagyon fájóan sikerült. Ő ugyan még próbálkozott a kapcsolatteremtéssel velem, de én semmilyen úton-módon nem válaszoltam neki (mivel más városban élt, részemről nem is volt annyira nehéz, hogy ne tartsam vele a kapcsolatot). Így tartottam a leghelyesebbnek. Eszembe sem juthatott, milyen fájdalmat okozhatok ezzel neki, addig amíg középsulis évfolyamtársam meg nem talált azzal a hírrel, hogy Barbi nincs többé. Először csak azt gondoltam: ez egy vicc, így akar engem visszaszerezni, így akarja, hogy kapcsolatba lépjek vele...azzal h megbizonyosodom arról, hogy semmi baja.
Nem így volt. Amit mondott haverom, igaz volt. Édesanyjától megtudtuk, hogy egy hónap leforgása alatt történt az egész egy nagyon súlyos autoimmun betegség miatt. 
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy erről én tehetek. Azért, mert nem írtam neki soha egy sort sem, egy üzenetére sem válaszoltam. Majd fél éven keresztül a lelkibetegség legmélyebb bugyraiba estem. Kilábaltam ugyan ebből az állapotból, de az érzések, gondolatok még mindig ott vannak a fejemben, hogy mivan ha mégis miattam van ez az egész. Vagy csak a Jóisten próbált ezzel rádöbbenteni, hogy önző céljaimat és büszkeségemet félretéve leküzdjem makacsságom? Van benne valami. Fáj.
Végigélve ezeket mindenkinek arra hívom fel a figyelmét, hogy sohase a saját gondjait tartsa perdöntőnek. Ne kövessétek el azt a hibasorozatot, amit én elkövettem, mert lehet, hogy ti is beleestek ebbe a csapdába!

A kezdet

Sziasztok!


Mint láthatjátok, elindítottam szerény kis blogocskámat! :) Legfőbb célom az volt vele, hogy saját tapasztalataimat, gondolataimat leírva, talán segítségül szolgálhatok hasonló gondolatokkal rendelkező embereknek! Ha épp segítség, ha csak egy jó poén, ha komoly gondolatok, vagy bármi más, itt minden megtalálható lesz...attól függ milyen a napom! ;)
A blog neve egy Darren Shan könyvtrilógia főszereplőjéből adódott, akiben elég rendesen magamra ismertem...ajánlom minden olvasó figyelmébe! :)
Kezdetnek ennyit, remélem sokan lesztek! :)